Mári születése

Nem győztem hálát adni, hogy mennyi ajándékot kaptunk ezzel a szüléssel akár családilag, akár házaspárként, akár csak én magam! (Hosszú, de tanulságos történet...:) 2011. január 10-re voltam kiírva. A várandósság alatt minden rendben ment, nagyjából hasonlóan, mint az első babával. A különbség csak annyi volt, hogy már volt valami fogalmam a szülésről. Az első élményből fakadóan már voltak elképzeléseim, hogy mit szeretnék ugyanúgy és mit másként, mint elsőre. Az biztos volt, hogy szerettem volna Mátét, a férjem már vajúdás kezdetétől folyamatosan magam mellett tudni. Természetesen szerettem volna szülni, mesterséges fájdalomcsillapítók nélkül, és semmi esetre sem háton fekve, de főleg nem kengyelbe tett lábakkal, az nagyon rossz volt, megalázónak is mondhatnám... Emellett nagyon szerettem volna elkerülni az oxitocint is, mert nagyon erős fájdalmakat okozott és a baba emiatt robbanásszerűen is érkezett (1 tolással kirepült), ami miatt a gátam szét is repedt. Szerencsére szépen összegyógyult, csak a hatását még hónapokig éreztem, illetve ennek tudom be a szülés utáni érzelmi hullámvasutat is... December elején sikerült megnézni a kórház vadonatúj szülőszobáit, nagyon szépek, jó nagyok, és az egyikben kád is volt. Meg is kérdeztem a doktor urat, akinél egyébként Matyi is született, hogy lehet-e ebben szülni, rá is bólogatott, hogy persze-persze, de sok minden függ azért a szülésznőtől is. Meg egyébként nem is nagyon szokták használni a kádat. Föl is kerestem az osztályvezető főnővért, hogy mi függ pontosan a szülésznőktől. Nagyon kedves volt, végighallgatott, megpróbált megérteni és nem kész válaszokkal előállni. Mondta, hogyha a doktor úr beleegyezett, akkor semmi akadálya. Nagyon boldog voltam, hogy 25% esélyem van a kádas szülésre (a négy szülőszobából csak egy kádas). Föl is hívtam Ellát, hogy mivel kell előkészülni ehhez, meg egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy jó lenne, ha velünk lenne a szüléskor. Az alatt a pár beszélgetés alatt, amit Ellával korábban folytattunk, már eleve nagy segítséget kaptunk, hogy párként hogyan élhetjük meg a babánk születését valóban ünnepnek, Máté hogyan segíthet a lelki támogatáson túl. Matyi szülésénél én sem tudtam magammal mit kezdeni, semmilyen vajúdási pozíciót nem ismertem, így nehéz is lett volna Máténak bármit is segíteni, főleg akkor, ha már csak egyszavas tőmondatokban tudok kommunikálni. Meg mellesleg az volt az érzésem, hogy itt még senki nem látott vízben szülést. (Ella mondta, hogy éppen ezért ezt jól meg kell beszélni.) Máté is emiatt félt tőle egy kicsit, úgyhogy úgy gondoltuk, jó lenne, ha lenne velünk valaki, aki nem ijedezik ettől. Gyakorlatilag nem kell mást csinálni, csak hagyni szülni…Mikor megbeszéltük Mátéval, hogy akkor Ella is legyen velünk szüléskor, egy következő akadályba ütköztünk. A biztonság kedvéért megkérdeztem egy épp arra járó szülésznőt, hogy ugye jöhet be velem dúla és apa is egyszerre. Ő meg közölte, hogy nem, mert nincs hely (pedig 20-25 nm-es szülőszobák vannak!), és hogy majd az apa és a dúla hozzá fognak nyúlkálni a steril eszközökhöz (!!!!!!, mintha ovisokat szeretnék bevinni...) és nem tudnak ennyi emberre figyelni.Fölkerestem megint az osztályvezető főnővért, ő mégiscsak megértőbb volt a múltkor is. Ezúttal is kedves volt, mondta, hogy teljesen megért, de sajnos neki ehhez nincs joga, hogy igent mondjon, az osztályvezető főorvossal kellene ezt megbeszélnem, aki majd január 1-től lesz ebben a pozícióban. Megkerestem hát őt is még december végén, végre sikerült megtalálni, kedvesen félig meghallgatott, mondta, hogy nem lehet. Én meg még kérdeztem volna, hogy pontosan miért nem, de ő azzal csukta rám mosolyogva az ajtót, hogy higgye el, hogy nem jó magának, nem tud majd koncentrálni...... Fölment bennem a pumpa, hogy ennyire nem néznek embernek, hogy helyettem akarják eldönteni, hogy mi a jó nekem, és nem kapok elfogadható észérveket. Elkeseredésemben fölhívtam a kórház betegjogi képviselőjét is, hogy én értem-e rosszul azt a mondatot a nyilatkozatban, amit szüléskor alá fogok írni: "A szülő nőnek joga van arra, hogy az általa megjelölt nagykorú személy a vajúdás és a szülés alatt folyamatosan vele lehessen." Mondta, hogy ebben tényleg nincs kikötve, hogy csak egy személy lehet velem, hívjam majd föl nyugodtan, ha ebből valami probléma lenne. Csak az a baj ezzel, ha így indítunk a szülésnél, hogy a betegjogi képviselő ezt meg ezt mondta, akkor nem számíthatok túl sok jóra vagy kedvességre... Gondoltam, hogy majd a következő ctg alkalmával úgyis kell találkoznom az orvosommal, akkor majd megbeszélem vele, hogy mitévők legyünk. Mindenképpen szerettem volna megőrizni a jó kapcsolatot. Január 5-én meg is kerestem, mondtam, hogy szeretnék pár szót beszélni vele. Egyrészt meg akartam erősíteni, hogy a kádas szülést tényleg komolyan gondoltam, másrészt pedig mi legyen a dúla-kérdéssel. Az történt, amire legkevésbé sem számítottam: nagyon ideges lett és leharapta a fejemet, hogy ő ilyet sose mondott, hogy lehet kádban szülni. Mondta, hogy sose látott még ilyet, nem ő akar lenni az első ebben a kórházban, aki ilyet csinál. A kétemberes igényemmel nem tud mit kezdeni, és egyébként is hogy képzelem azt, hogy a háta mögött beszélek a főorvossal (neki egyébként nem említettem, hogy ki az orvosom, és egyébként is úgy gondoltam, hogy a saját sorsomról nekem kell gondoskodnom, nem az amúgy is leterhelt orvosomnak). Aztán folytatta, hogy úgy érzi, hogy annyira megrendült a bizalom, hogy így nem lehet szülést vezetni, válasszak másik intézményt. Meg egyébként is miért a 39. héten kezdek ilyenekkel foglalkozni, ezt már korábban kellett volna megbeszélni, miért nem akkor kérdeztem, amikor a szülőszobát mutatta meg és egy óráig ott voltunk (10 percet voltunk ott és akkor kérdeztem...). Azt azért hozzátenném, hogy a kórházban legtöbbször futva beszéltünk, ezt a mondatot is az ajtóban sikerült elmondani, meg ráadásul a 20. hét környékén még a magánrendelőben kezdtem jönni azzal, hogy én most nem szeretnék majd oxitocint kapni, amire az volt a válasz, hogy ezt még ráérünk megbeszélni... Az volt a furcsa, hogy egyáltalán nem ilyennek ismertem meg. Nagyon sok mindent köszönhettem neki, de aznap biztos feszült napja volt és én csak az utolsó porszem voltam a robbanáshoz. Csak hát neki ez Egy szülés, nekem viszont A szülés… Ráadásul akaratomon kívül okoztam neki vélt vagy valós problémát, ami miatt úgy éreztem, hogy engem hibáztat. Nyilvánvaló félreértés történt, amire én már elég sok mindent építettem. Többek között azt, hogy ha az itt lehet kádban szülni, akkor biztosan lehetőségem van arra is, hogy szabadon válasszam meg a szülési pozíciót, ha nem jut nekem a kád. Úgy éreztem, hogy teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj, elkezdtem remegni és éreztem, hogy mindjárt elájulok. Bekísért a szülőszobára, hogy tegyenek rám ctg-t, hogy lássuk, a babának nincs-e baja, de mivel dolga volt, mellém állított egy szülésznőt, hogy ő nyugtasson meg. A szülésznő az első egy percben nagyon kedves is volt, amikor még csak azt kérdezte meg, hogy mi a baj. Aztán előjöttek a fogai neki is... Hogy mit képzelek, majd ő alám mászik, ha ülve akarok szülni? Meg ő tudja, mi az a dúla, mert kismamajógát tart... :))))) (Még jó, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz) És egyébként is miért nem jártam kismamajógára, ott mindent elmondtak volna. A dúla meg csak hülyeségekkel fogja telebeszélni a fejem és majd ha valami baj lesz, csak a szülésznőt és az orvost fogom beperelni. Meg biztosan íratott velem szülési tervet, mi???? (egyébként leírtam Máténak és Ellának a vágyaimat és az elképzeléseimet, hogy ne szülés közben kelljen kitalálni, hogy mit tartok fontosnak, mit szeretnék elkerülni, mi esne jól, stb… Csak hogy tudjanak mire készülni, hogy miben és hogyan lehetnek a segítségemre. De nem gondoltam, hogy ezt a szülésznőknek fogom lengetni a szüléskor.) Aztán folytatta, hogy a gátvédelem meg esetleg harmadikra szokott sikerülni, az csak mese, hogy régen az asszonyokból csak úgy kipottyantak a gyerekek a mezőn, ez azért volt, mert nekik az előző szüléseknél nem varrta össze senki a gátját... Meg ha már szültem itt, akkor tudhatnám, hogy itt csak háton fekve kengyelbe tett lábakkal lehet szülni. Itt fehéredtem el végleg. Azt éreztem, hogy itt egyik szülésznő karmai között sem szülnék szívesen, nagyjából egy darab méhszáj-hüvely-gát együttesének tekintenének, ahonnan elő kell szedni egy gyereket. Persze biztos van kivétel, csak én még nem találkoztam vele. Aztán közben a ctg gép fejét egyre erősebben nyomta az egyébként is kemény hasamhoz, szóltam, hogy ez fáj. Rám szólt, hogy különben nem halljuk a szívhangot és nem változtatott semmit. Aztán megnézték még, hogy a méhszáj nem kezdett-e kinyílni, ráfektettek egy pumpálós vizsgálóasztalra, ami nagyon rázott emelés közben, szóltam is, hogy nagyon rossz. Mire megint "kedvesen" elmondta, hogy dehát föl kell emelnie, nem lehet másképp. Akkor már a doktor úr is kicsit lehiggadt és már ő mondta, hogy nem kell, így is meg tud vizsgálni. És hogy a szülésnél végülis nem kell kengyelbe tennem majd a lábamat. Még a szülésznő utána jött a történettel, hogy hogy megrúgta őket egy anyuka, akinek nem volt kengyelben a lába… Sírva mentem hazafelé. Fogalmam se volt, hogy mi legyen. Hova mehetnék már az utolsó héten? Már azon gondolkodtam, hogy jobb lenne otthon szülni kettesben, még az is jobb lenne, mint a biztos feszült hangulat a „rettentő furcsa” igényeim miatt. Máté azonnal hazajött. Teljesen el volt keseredve, csak annyit mondott, hogy azt szeretné, ha nekem a legjobb lenne. Nagyon jól esett, hogy ennyire mellettem áll. Eldöntöttük, hogy fölhívjuk Ellát, hogy most mi legyen, van-e valaki orvos ismerőse, aki még ilyenkor elvállal egy másik kórházban, ahol nem akarnak háton „szüleszteni”. Mondta, hogy van. Egyből fel is hívta a doktornőt, egyből el is vállalt, egyből el is mentünk hozzá, mert épp akkor rendelt. Nagyon kedves volt, megértő, meg is vizsgált, mondta, hogy a méhszáj már 1 ujjnyira nyitva, a burkot meg mellesleg leválasztotta. Ez volt az egyetlen nem túl szimpatikus dolog tőle, mert nem kérdezett meg előtte. De ennek ellenére teljesen lenyugodtunk mindketten, hogy talán nem kell otthon szülnöm.:) A doktor úr a másik kórházból pedig fölhívott, hogy jó lenne nyugodt körülmények között is beszélni, úgyhogy másnap menjünk már be a rendelőjébe. Máté ment csak el végülis, sok dolgot sikerült rendezni és helyreállt a béke, de úgy láttuk, hogy az a kórház akkor sem tűnik anyabarát helynek, így megyek a másikba. Aznap este 8 körül középerős összehúzódások kezdődtek, gondolom a nap eseményei és a burokleválsztás miatt. Szóltunk is Ellának, Anyu föl is jött vele Kecskemétről. 8-10 percenként jöttek a kontrakciók, de nem voltak túl erősek. Tettem néhány próbát, hogy tényleg szülés-e: ittam egy pohár bort, beültem egy kád meleg vízbe és lefeküdtem aludni. Egyikre sem múlt el, de továbbra is csak 8-10 perces maradt és nem lett erősebb. Egész éjjel talán 3 órát aludtam, reggel viszont szépen lassan elmúlt. Eléggé elszomorodtam, mert már beleéltem magam, hogy szülök. Máté nem ment dolgozni, így délben elmentünk a sarki vendéglőbe kettesben, Matyit anyuékra hagytuk. Akkor megint újraindult, egészen erősen, de mire hazaértünk, megint leállt. 3 nap telt el így végül. Kicsit türelmetlen voltam, de végülis nagyon klassz volt Mátéval és Matyival együtt tölteni ennyi extra időt. Csomó filmet megnéztünk, pihentünk, beszélgettünk, főztünk közösen... Vasárnap, 9-én elmentünk a misére, többen meglepődtek, hogy még mindig ott vagyunk, meg mondták, hogy biztos nem fogok még ma szülni, mert túl jól nézek ki:) Mi is így készültünk, estére beterveztünk még egy filmet és egy hajvágást. A filmet félig megnéztük, a hajvágásból nem lett semmi, mert este 9 körül 8 percenként kezdtek jönni a középerős fájások. Szóltunk Ellának, hogy ez már talán éles. Este 11-re értek ide anyuval. Mi addig meggyújtottuk a gyertyát, imádkoztunk, aztán lejátszottunk egy kockapókert. Én nyertem:) Egyre intenzívebbé váltak az összehúzódások, a számomra legkényelmesebb testhelyzetet hamar meg is találtam. Az asztalra támaszkodva, a csípőmet ide-oda mozgatva éreztem magam nagyon jól és már a keresztcsont masszírozása is jól esett. Az összehúzódás végén mindig volt valami bizsergés, amire mosolyognom kellett és nagyon jó volt! Közben félhomály volt, szólt a zene, beleültem Máté ölébe, meghitt volt és egyben megerősítő is. Nagyon szerelmesnek éreztem magam. Az egyik hullám után állva maradtunk és lassan elkezdett velem táncolni. Lágyan ringatott. Hihetetlenül jó volt! Egyszerűen gyönyörű. Egy nagy szeretetburok. Így már nem számított semmi más. Aztán Ella szólt, hogy talán indulni kellene, mert ezek már 3 percenként jöttek. Én észre sem vettem. Előre ültem a kocsiban, kicsit ki kellett tapasztalnom, hogy ülve hogyan fogom meglovagolni a hullámokat. De a jó mély, lassú légzések és a hosszan kiengedett mély hangok jól működtek. Most valahogy nem féltem hangot kiadni. Az első szülés alkalmával úgy gondoltam, hogy az erősség jele, ha hang nélkül bírom. Most már tudom, hogy a büszkeség, feszesség és butaság jele... (Nem üvöltöttem, mint később a szomszédos szülőszobán lévő nő, az félelmetes volt és nem úgy hallatszott, hogy közben elengedi magát. A kitolási szakaszról készített felvételt visszahallgatva azt mondanám, hogy ezek szép hangok voltak, nem rémisztőek.) Most a hangadás segített ellazulni és a többiek is jobban tudták követni, hogy mi történik velem. Máté nagyon közreműködő volt, ha összehúzódás jött, csak intettem és félrehúzódott a kocsival, a szünetekben pedig a gázra taposott, hogy minél hamarabb odaérjünk. Hajnali 1 körül beértünk a kórházba, föl a lifttel, a szülőszobán egyből megvizsgáltak, mondták, hogy még csak 3 cm. Kicsit meglepődtünk, mert mindannyian biztosak voltunk benne, hogy már jóval több. Ella mondta is, hogy nem számít, ki hány centit mond, haladunk, jól csinálom, ügyes vagyok és menni fog. Nagyon jól estek ezek a bátorító szavak és ezzel a lendülettel mentem aláírni azt a köteg papírt, amit ilyenkor kell. Ja, és senki sem akart megborotválni vagy beöntést adni, ami csak utólag tűnt fel. Ez lett volna még, amit szerettem volna elkerülni az első élmények miatt.Aztán ránk nézett a szülésznő, mondta, hogy „gondolom, az alternatív szobát szeretnék...” :) Nagyon örültem neki, hogy éppen szabad, ott van ugyanis az egyetlen kád. Bár akármelyiknek is örültem volna, mert mindenhol én választhatom meg, hogy milyen pózban szeretnék szülni. Rácsatoltak 20 percre a ctg-re, én ráültem egy labdára, megettem egy banánt meg egy müzliszeletet (múltkor enni sem jutott eszembe, de azt hittem, hogy ezt nem is szabad). Emellett mindig a kezem ügyében volt egy szívószálas itató, amiből kortyolgattam, az egész szülés alatt kb. másfél litert. Egy csomó energiám maradt ettől is. Közben, amikor összehúzódás jött, a falnak támaszkodtam, Máté és Ella pedig egyből ugrott, hogy a vállamat támassza, keresztcsontot masszírozzon, csípőt nyomjon - ez volt az, ami egy jó adag fájdalomcsillapítóval ért föl, de az volt az érdekes, hogy magamtól ezekre a fogásokra nem jöttem volna rá. A szünetekben Mátéék berendezkedtek, gyertyát gyújtottak (alapból csak gyenge fény volt a szobában), lágy zenét kapcsoltak, személyes tárgyakat tettek az egyik szekrényre, egy igazi szülőoltár készült el, nagyon jó volt ránézni. Hajnali 2 körül kezdtem úgy érezni, hogy rettentő álmos vagyok, legszívesebben aludtam volna, és amúgy is miért mindig éjjel kell szülni?!?! Legnagyobb meglepetésemre Ella mondta, hogy akkor feküdjek le nyugodtan és próbáljak meg aludni. Azt hittem, hogy akkor is erőlködni kell, ha fáradt vagyok, de nem. A fájások is visszamentek 5 percesekre és gyengébbek is lettek, tényleg jót tudtam pihenni közötte. Úgy emlékszem, az előző kórházban ugyanilyen helyzetben kötötték be az oxitocint fájásgyengeség miatt. Itt senki nem állt ott tűvel a kezében. Ráadásul a szülésznő teljesen békén is hagyott minket, becsukta az ajtót és csak néha nézett be, hogy minden rendben van-e, nem is vizsgálgatott (a másik negatív élményem Matyi születésekor még az volt, hogy nagyjából minden arra járó megnézegette többször is, hogy hogy áll a méhszáj). Az összehúzódások alkalmával a négykézlábas póz tűnt a legjobbnak, egy labdával a mellkasom alatt, amire jól tudtam támaszkodni, és nem fáradt el a kezem. Továbbra is mindketten masszíroztak, már muskotályzsályás olajjal. Nem éreztem azt, hogy az a négy kéz sok lenne rajtam, sőt, még többet is el tudtam volna viselni, aki például még a hasamat borogatja melegvizes törölközővel vagy legyezi az arcomat. Máté teljesen rám volt hangolódva és éreztem, hogy bármit megtett volna értem! Nagyon jó volt, amikor akár csak a tekintetével, vagy egy puszival bátorított. Mindig a legjobb helyen volt. Sem Máté, sem Ella nem akart irányítgatni engem, hanem próbáltak arra mozdulni, amerre én, és azt tenni, ami nekem esne jól. 3 körül jött a szülésznő, hogy most azért megnézné, hogy hogy állunk. Mondta, hogy jól halad, szólni kellene a doktornőnek is. És hát mit szólnék hozzá, ha kádban szülnék, mert nagyon alkalmasnak találja a méhszájat és a gátat erre :))))) Hát ennél viccesebbet el sem tudtam volna képzelni, nem is én erősködtem, hanem nekem ajánlgatták a vizes szülést:) Azt mondta, hogy akkor lenne érdemes beszállni a kádba, ha már megrepedt a burok. Az előző kórházban a szülésznő pont a fordítottját mondta - csak addig lehettem volna a kádban, amíg meg nem reped a burok... A gátamat egyébként ez alkalommal tornával és masszázzsal is edzettem szülés előtt, szerettem volna gátvédelemmel szülni. Az első szülésnél egyiket sem csináltam, de nem is tudtam sokat a gátvédelemről és az előnyeiről. Azt mondták nekem róla, hogy a gátvédelem csak annyi, hogy a kitolási szakasz hosszabb lesz, kár szenvedtetni magamat, csak egy kis vágás és máris kint van a baba. Csak azt felejtették el mondani, hogy utána hetekig nem tudok majd ülni… A szülőszobában nem volt szülőágy, csak egy franciaágy-szerű kemény fekhely, egy kád, bordásfal, szülőszék és kész. (Meg persze a műszerek, szükség esetére, de diszkréten elhelyezve.) És persze feleakkora volt a szülőszoba, mint a másik kórházban, de senki nem érezte szűkösnek. Ráadásul sem a szülésznőnek, sem a doktornőnek nem okozott gondot, hogy a földön térdelve vizsgáljon meg. Nekem pedig az ilyen vizsgálatok alkalmával vált biztossá, hogy háton fekve soha többet nem fogok szülni, sokkal nehezebb volt úgy lazítani, sokkal jobban fájt és hangosabb is lettem tőle, mint négykézláb. Ella ekkor is sokat segített, mondta, hogy próbáljak akkor is lazítani, mélyeket lélegezni. Olyan volt, mint egy őrangyal. Amikor megérkezett a doktornő, megvizsgált, mondta, hogy érdemes lenne burkot repeszteni, már nagyon vékony amúgy is. Kértem, hogy várjunk még 2 kontrakciót, ezt tiszteletben is tartotta, sőt mondta, hogy akkor legyen 5. Jó volt a megérzésem, a második hullám közben elkezdett folyni a magzatvíz.:) A doktornő visszajött a folyosóról, mondta, hogy a méhszáj majdnem teljesen nyitott, csak becsípődött egy része a csontom és a fej közé, ezt pedig meg kellene igazítani. Kicsit megijedtem, hogy most mi fog történni és fájni fog-e. Ella mindent elmondott nekem még egyszer és közvetített, hogy mi történik, meg mondta, hogy ne aggódjak, nem fog fájni. Meg is nyugodtam és tényleg nem fájt. Viszont mikor megigazította, szólt, hogy akkor ugorjak is a kádba, mert eltűnt a méhszáj. Beszálltam, és nagyon-nagyon jó volt! Kellemes meleg, selymes, könnyű és sima. Szinte azonnal éreztem, hogy nyomnom kell. Valahogy ösztönösen nyúltam a "kijárathoz" és éreztem, hogy liftezik belül valami golyó:) Nagyon klassz volt! Csak ettől még inkább tolási ingert éreztem, hatalmas energiák törtek elő belőlem, így el is érte a gátamat. Képes lettem volna egyből kinyomni. A szülésznő, aki ott térdelt a kád szélénél, szólt, hogy nehogy nyomjak, kiskutyalégzés!!! Csak hogy minél lassabban jöjjön át a baba a gáton, és legyen ideje az izomnak kitágulni babafej méretűre. Nehéz volt hagyni a méhemet egyedül dolgozni, de sikerült. Közben pedig nem szóltak rám, hogy maradjak csöndben. Elhessegették a kezemet a gáttól, mert nem fért oda a szülésznő, megigazgatta, hogy ne repedjen, közben nagyon égett, mint az a tűzkör, amin mindjárt átugrik az oroszlán. Jött a második inger és megszületett a fej és a váll is. Addig hátrahajtva tartottam a fejem, de ebben a pillanatban előre néztem és láttam, hogy ott úszik a vízben egy fehér hal.:) Kihalászták nekem, a hasamra tették, csak egy kicsit nyöszörgött, nagyon hamar megnyugodott. Gyönyörű volt és kislány. Máriának neveztük el. Hajnali 5 óra volt.Édesapa elvágta a köldökzsinórt, aztán elég gyorsan megszületett a lepény is mindenféle gyorsítás nélkül. Kimásztam a kádból, megvizsgáltak, Ella megint közvetítette a doktornő megállapítását, hogy nincs repedés, nem kell varrni! (Biztos én is olyan parasztasszony vagyok, akinek nem varrták össze a gátját.:) Pedig nem is volt olyan kicsi, 3920 g-mal és 35 cm-es fejkörfogattal született. Egy kis burokdarab maradt még benn, azt kiszedték, szintén az ágy mellett térdelve egy csak a lényeges helyre világító lámpa fényénél – hogy megmaradhasson a babának a félhomály. Közben a pici egy törölközőbe csavarva ismerkedett az apukájával, aztán ott is hagytak minket a kis családunkkal. Úgy mézesmázasan a hasamra fektették a babát és nagyon ügyesen elkezdett reggelizni. Mikor befejezte, csak azután vitték felöltöztetni. És nem dugdostak bele csövet se előtte, se utána, és nem vakarták le róla a magzatmázat sem. Megint a kis szülőoltárra néztem és nem győztem hálát adni, hogy mennyi ajándékot kaptunk ezzel a szüléssel akár családilag, akár házaspárként, akár csak én magam! Matyinál több hétnek kellett eltelnie, mire azt tudtam mondani, hogy hajlandó vagyok még gyereket szülni, most viszont azonnal. Mátéval egy imával fejeztük be ezt a csodálatos eseményt, nagyon boldogok voltunk, hogy egy ilyen elképzeléseinken felüli szülésünk lehetett! Itt láthatod a fotókat! A kórházi napok jól teltek, nagyon örültem, hogy a gátam nem fáj, akárhogy tudok ülni. Egyedül az utófájások voltak most sokkal erősebbek. Az osztályon a takarítónőtől kezdve a csecsemős nővéreken át az orvosokig mindenki nagyon kedves volt a látható túlterheltség és zsúfoltság ellenére is. A rooming-in itt nem csak álca volt, valóban egy légtérben lehettünk a babáinkkal éjjel-nappal, még az orvosi vizsgálatok és a fürdetés alatt is. Ez volt még az, ami az exkórházamban nem volt szimpatikus, ott délelőtt és este is be kellett adni a babákat 2-3 órára és az anyukák nem lehettek ez alatt velük külön kérésre sem. Hiába van kiírva a honlapra vastag betűkkel, hogy: "Modern szemléletű és felszereltségű osztályunkon mindazon lehetőségekkel rendelkezünk, amelyek a mai kor követelményeinek teljes mértékben megfelelnek. (…) Szülés után az édesanyák gyermekágyas napjaikat együtt tölthetik újszülöttjeikkel rooming-in szobáinkban." Kár, hogy sok anyuka csak elszenvedi szülést, miközben ennyire meghatározóan szép családi élmény is lehetne! Azt hittem, hogy a háton fekve szülés csak nekem kényelmetlen, de a szülés után több anyukával beszélgetve (a fiatalabb és idősebb generációval is) kiderült, hogy a legtöbbüknek szintén rossz volt. Csak nem volt más választásuk vagy pedig más eszükbe sem jutott, mint hátra vetni magukat kitoláskor – persze szemet-szájat becsukva, jó feszesen kierőlködve a babát. Az összes filmben és a legtöbb szülésfelkészítőn is csak ez az egyetlen opció szerepel. Elsőre én is így mentem szülni, ráadásul azt gondoltam, hogy a szülésznő és az orvos majd megmondják, hogy mit kell csinálni, mert ők értenek a szüléshez, én meg ugye nem. Persze biztos vannak olyanok is, akiknek az kell, hogy minél hamarabb szedjék ki belőlük a babát, de mi van azokkal, akik át szeretnék élni ezt az intenzív élményt, amiből az élet születik. Azokat a fájdalmakat viszont nem, amiket mások értelmetlenül okoznak nekik… A konzervatív szülészeket is megértem valamilyen szinten, hogy sok komplikációt láttak már, így óvatosságból inkább beavatkoznak, nehogy baj legyen vagy nehogy bepereljék őket, mert nem tettek-vettek eleget. (Bár a modernebb szemlélet biztonságosabb is.) De mindezek mellett azt hiszem, hogy egy egészséges szülő nőnél jobban senki sem ért a szüléshez, főleg, ha a nő tudja és hiszi, hogy jól van megalkotva és képes szülni. Jó lenne elérni a szülők és az őket segítők között az egyetértést és az együttműködést, hogy a szülés mindenkinek az élet csodája lehessen. Utólag olvastam csak, hogy mik a legmodernebb szakmai ajánlások, és a családbarát kórház ismérvei. Hála Istennek, vannak ilyen szülészetek Magyarországon! :)

Ági + Máté + Mári

Kapcsolódó tartalmak